A magyar páros ambiciózus művéről sajnos körülbelül ugyanazt lehet elmondani, mint az Arkham Elmegyógyintézetről. Fájdalom, mert Futaki Attila egységesen szürkés tónusú, olykor legföljebb a vér vörösével felzaklatott, némiképp Gottfried Helnwein hatásáról árulkodó nagyszerű fotorealista akvarellképei méltóbb történetet érdemeltek volna, nem pedig egy olyan sokrétűnek szánt, de leginkább inkoherens összeomlási fabulát, amelyben egymást követik a közhelyes megfogalmazások (a főhős zárkája "rideg falai" között "felejtése börtönébe száműzi" magát, de legalább nem kínozza "többé a választás felelősségének démona", bár végül "a közöny" "üres, emberi ronccsá" teszi). Nem beszélve a zavaró stílustörésekről: fennköltnek vágyott sorok ("Mit ér a szabadság a hús vagy a lélek akarása nélkül?") közé a legközönségesebb fordulatok ("Nem volt új a szitu.") ékelődnek.